(zárójel)

A szombathelyi MMIK késői szocreál időkapszulája belülről olyan, mintha Szörény Rezső 1978-as BUÉK! című filmjébe keveredne az ember; ahogy az állványost cipelve belépünk, képzeletben Bálint András suhan el mellettünk gondterhelten, az Esztergályos Cecíliával az emeleti mosdóba zárkózott Bujtor Istvánt keresve. Szeretek itt lenni.

Mindez nem független attól, hogy itt készítik a világ legjobb uborkás-szalámis szendvicseit, Ákossal rá is járunk a tálcára az öltözői neonfényben, hogy aztán koncert után az obligát islert is elfogyasszuk a kávézóban. Sic transit gloria mundi, hol vár állott, most kőhalom, hol egykor sörökkel, most süteményes villákkal egyensúlyozva beszélgetünk a közönség kitartóbb tagjaival – egy sráccal egészen belefeledkezünk a Witcher 3 legjobb küldetéseiről szóló diskurzusba, megint szerezni kéne valami konzolt, fordul meg a fejemben, de egyelőre elhessegetem, munka, egyetem, mozgás, zenekar, élet, karácsony előtt ez különösen veszélyes lenne.

A Lakótelep nagyon jó. Megbeszéljük, hogy a Csevapivóban tartjuk a turnézárót, mindannyian a délszláv gasztronómia nagy rajongói vagyunk, bár Debrecenben ez kevésbé lehetett egyértelmű, mint Baján, ahol gyerekkorunkban a „Kruška, jabuka, šljiva…” kezdetű dalt tanulta az öcsém az óvodában, Márkó-napon tamburazenére faltuk a csevapot, és a háttérben igen gyakran szólt egy Bijelo Dugme-kazetta. Három óra az út hazafelé, közös érdeklődési körünkre végképp fény derül, a Galaxisok egyébként is egy kulturálisan és közéletileg intenzív zenekar, de most a szokottnál is emlékezetesebb társalgás zajlik; Second Amendment, polgárjogi törvény, Johnson elnök megítélése, egy ponton I. Miksa mexikói császár tragikomikus története is szóba kerül, egy ezredforduló-környéki Vágvölgyi B. András-cikkben érzem magam. Kezemben a La Casa de Bernarda Alba világít halványan a Kindle képernyőjén, de a fejem már neki-nekidől az ablaknak, megállunk valahol Pest előtt, a szabad ég alatt vizelés kollektíve felszabadító élményével éles kontrasztot képez a hajnali hármas kipakolás a próbateremnél, bár vagyunk rá elegen, gyorsan megy. Kocsiba be, hazafelé a Rákóczi hídon át nézem a derengést, benyomom a rádiót, szól a Sultans of Swing, „goodnight, now it’s time to go home”. Hazamegyek.